Felkértünk nyolc kritikust, négy nőt és négy férfit, hogy írják meg nekünk, mely magyar, női szerző által írt szépirodalmi könyv volt számukra fontos 2021-ben. Nem toplistát írunk, és nem is rezervátumot kerítünk körbe. Hanem mivel még mindig arányaiban kevesebb (kritikusi) figyelem jut a női szerzők könyveire, így fontosnak tartjuk megmutatni, hogy milyen sokszínű volt a női szerzők alkotói világa 2021-ben is.
A negyedik részben Antal Nikolett és Bárány Tibor mutatja meg, nekik mely három 2021-es könyv volt a leginkább emlékezetes.
A SZÍN (Szépírók Társasága Női Érdekvédelmi Fórum) és az Alföld Online közös összeállítása.
Antal Nikolett:
„különböző szélvédőkön keresztül nézzük a világot” – vélemény három debütkötetről
Ha 2021 fontos, nők által írt könyveire gondolunk, akkor egészen biztosan nem lehet elugrani Szvoren Edina vagy Tóth Krisztina elől, meg hát ugye miért is akarnánk ilyet tenni. De Perintfalvi Rita, az egyházon belüli szexuális visszaéléseket rendkívüli mélységgel és alapossággal tárgyaló könyve is ott van az első ötben, ha gondolkodni kezdünk. Az én megközelítésem fő csapásiránya most mégis más – hiszen egy ideje már igen izgat a kérdés –, a pályakezdés lesz. Olyan debütköteteket válogattam ebbe az összeállításba, amik egymáshoz képest nagyon eltérőek, ám az „elsőségükön” túl mégis van bennük valami közös: a közéletiség személyes terekbe való bekúszása és meggyökeresedése.
Puskás Panni első könyve, A rezervátum visszafoglalása egy érett, a kulturális életben jártas szerző műve, „mindössze” a könyvmegjelenés szempontjából nevezhető pályakezdésnek – a szerző nem ismeretlen, van véleményünk róla, nem indul tabula rasával. A rezervátum visszafoglalása sok tekintetben egyenetlen: kisebb részben a novellák minősége, nagyrészt pedig a megszólalások sokfélesége miatt. Kevesebb tán több lett volna, mégis olyan elvitathatatlan és fontos érdemei vannak egyes munkáknak, mint a jól irányzott személyesség (Önsajnálat a szigetközi holtágban), érzelmesség (Otthon), megrendítő helyzetek kíméletlen megformálása (Apokrif), társadalmi problémák abszurd (A bennem élő kövér lány) vagy éppen önmagunk elé tükröt állító, önmagunkat saját magunk számára is nevetségessé tevő, komikus (Egy, aki mindent visz) kimondása. Az a narrációs technika pedig, amellyel a szerző szinte önmagukba beforgó, saját farkukba harapó szövegeket ír, egészen különleges. „Azt játszom, hogy fulladozom, és neked meg kell mentened. […] Mindez persze már tök mindegy, de remélem, te sem felejtetted el, hogy amikor a balatoni strandon a szemem sarkából, a partról figyeltelek, és te levegő után kapkodtál a vízben, rágyújtottam inkább még egy cigire.” A szabadulni vágyó, de e szabadulás lehetőségét minimum megkérdőjelező technikává válik ez a gesztus; olyan alakzattá, mely tökéletesen illik arra a társadalmi szerepre és helyzetre, melyet a novellákban megszólaló elbeszélő magáénak tud. Puskás – az én olvasatomban – inkább lehetetleníti el a novellák kisebb-nagyobb érzelmi, pszichés, mentális, egzisztenciális nyomorából való kiutat, ám mégis mindig ad egy-egy szalmaszálat kapaszkodóként.
Vida Kamilla fiatal kora ellenére régóta aktív résztvevője az irodalmi életnek. A Konstruktív bizalmatlansági indítvány olyan verseskötet, melyben egy felnövéstörténetet kísérünk végig, amit minden személyes szintjén áthat a 2000-es évek közélete, kitüntetett figyelemmel a 2006-os őszödi beszédre, majd a kiszivár(o)g(tat)ást követő október 23-ai eseményekre. A személyes és közéleti totális egybemosódása a szerző számára statement és szerepvállalás, mi sem mutatja ezt jobban, mint a cím maga. A kötet a szerző önmaga által és önmagával szemben benyújtott konstruktív bizalmatlansági indítványa, melyben a tisztelt ház ezúttal mi vagyunk. Az már persze csak hab a tortán, hogy ezt Gyurcsány Ferenc is megtette, aki a felnövéstörténet meghatározó figurája. Ez a kötet hangos beszéd, de nem kiabálás, politikai, amennyiben az identitás minden megnyilvánulása politika. Sok esetben rendszer-, média- és fogyasztóitársadalom-kritika egy olyan szerző és egy olyan versbeszélő szemszögéből, aki kulturális migránsként és nőként próbál érvényesülni abban a történelemben, mely maga „a férfi”. A versekben felnővő gyerek politikai kitettsége és közéleti elkötelezettsége kétirányú: csak közösségben képes gondolkodni, nem hisz a társadalomból való kivonulásban, ám ez a mozgás meghatározza és szervezi is a személyesség minden színterét.
„Kinek a természete / ez a természet?” „A ruhák is a bezártságra emlékeztetnek, / klausztrofóbiám van a saját bőrömben.” Lukács Flóra Egy sanghaji hotel teraszán című debütkötetében olvashatók e sorok, mely kötet sokban eltért a fentiektől. Befelé fordulóbb, rendkívül finom, ám pont emiatt nehezebb megfogni is. Lukács versbeszélője érzékel, s ebben a látás, a nézés a legerősebb. A dolgok pedig látszanak, tükröződnek, valamin átfolyva, átszűrődve mutatkoznak meg. Mintha passzív szemlélők volnának a versekben megjelenők, holott a kötet egészének folyton vissza-visszatérő témája a nemtelenség, a transzlét, a nemi identitás állandó mozgásban való léte. Ovidius megidézése, az átváltozások állandósága, a „Legyél folyékony mandulafa, / ház mellett egy alak elmosódó árnya.” adják a kötet esszenciáját, csak a bizonytalanság, a folytonos átmenet az egyetlen biztos pont. „Nem látom a határokat, / nem engedi a köd.”- hangzik el Man in black-ben, majd kicsit később, „Úgy járok a ködben, / mint akik saját lépteikkel /rajzolnak labirintust.” Lukács versbeszélője ugyanakkor néz és lát is, a labirintust pedig minden bizonnyal csakis felülnézetből, melynek nemcsak szemlélője, de létrehozója is. Így tehát a kiutat is látja, ám úgy dönt, bolyongani sokkal több értelme van.
Bárány Tibor: A kiválasztott három kötetet nem sok minden köti össze egymással. Hacsak az nem, hogy mindegyiket női szerző írta, mindhárom a tavalyi év irodalmi termésének legjavához tartozik, és cselekményük hasonló módon ér véget: a kötetek utolsó oldalain beesteledik, a szereplők pedig a lakásukban tesznek-vesznek. Nagy Julianna, Cserháti Éva regényének mellékalakja végignézi a tévében az esti híradót, de nem kapcsolja ki a készüléket: egyre azon jár az esze, hogy bár leleplezték a férfit, aki őt gyerekkorában bántalmazta (még a nevét is kimondták a tudósításban!), vajon hány névtelen áldozata lehetett még az elkövetőnek, és „lassan haraggá fordul benne az egész életében érzett szégyen”. Ervin, Papp-Zakor Ilka regényének egyik főszereplője minden este, gondosan „ellenőrzi, hogy anyja megmossa a fogát, az ágyához kíséri, megsimogatja a feje búbját, aztán egy csupor kamillateával a kezében a fotelba vackolódik, és elképzeli, hogy egyszer majd neki is lesz valakije, aki mellett végleg, mint a tyúkok, elül”. Vonnák Diána kötetzáró novellájában pedig ezt válaszolja a nagyanya, amikor az elbeszélő a testileg és szellemileg leépülő, idős asszony hogyléte felől érdeklődik: „Hát, lecsuktuk a tévét oszt hallgatunk, unatkozunk kissé.”
Ők hárman, Nagy Julianna, Ervin anyja (neve is van: Elvira, a halál görkorcsolyás angyala) és a novellabeli nagymama soha nem találkozhatnak egymással, hiszen teljesen különböző szövegvilágokban élnek. Cserháti könyve társadalomkritikai érdekeltségű rendőrségi krimi megrázó lélektani realista betételbeszéléssel, Papp-Zakoré hibrid poétikával dolgozó poszthumán nevelődési regény (ez utóbbi kategóriát Gács Annától kölcsönzöm), Vonnák novellája pedig antropológiai perspektívából, megértő módban megírt irodalmi portré. Nincs az a fiktív univerzum, amelyben ezek a nők szóba állhatnának, ne adj isten szövetségre léphetnének egymással. (És persze nincs is rá igényük. Mit kezdene az emlékeit fokozatosan elvesztő és a korábbi nyelvhasználati rutinjaiból kibillentett, demens nagymama az erdő közepén lakó groteszk mesehőssel, vagy a gyerekkori traumáját újraélő, bántalmazott nővel?) Mégis összeköti őket valami egymással: mindhárman olyan irodalmi alkotásban szerepelnek, amelyben a prózai mű világkonstrukciójának és a poétikai vállalkozás lényegének magától értetődően részét képezi a női tapasztalatok ábrázolása. Legyen szó a szövegben a bűn és a kiszolgáltatottság külső és belső mechanizmusainak működéséről az egyenlőtlen hatalmi viszonyok társadalmi valóságában (Cserháti), a felnőtté válás és a személyes élettervek valóra váltásának egzisztenciális súlyú nehézségeiről az abszurd módon többértelmű jelenségvilág nem emberléptékű összefüggéseinek hálózatában (Papp-Zakor), vagy éppen a hétköznapi létezésünket átható szociokulturális idegenség és szabadsághiány tapasztalatáról (Vonnák).
Cserháti Éva regénye, a Zarándoklat a halálbaa szerző krimisorozatának harmadik kötete. (A második rész, a Szabadulószoba szintén 2021-ben jelent meg az Athenaeum gondozásában – két évvel az első kötet, A Sellő titka után, amely még a Prae Kiadó „Krimi ma” sorozatában látott napvilágot.) A műfaji mintáknak megfelelően a regény cselekménye két narratív szinten bonyolódik. Egyfelől nyomon követhetjük egy rendőrségi nyomozócsoport belső viszonyainak alakulását: a „kiszuperáltak és zöldfülűek” csapata (innen a K. É. Z. rövidítés) a többségi társadalom normái alapján titkolnivaló gyengeségekkel küszködő, szerencsétlen figurákból áll össze (lásd terhelt családi viszonyok, szenvedélybetegség, „kóros” testi állapotok, vagy épp krakéler emberjogi aktivizmus mint „ideológiai téboly”); a sorozat harmadik részére ötük közül hárman már ki is pörögtek az Országos Rendőr-főkapitányság kötelékéből, és saját magánnyomozó-irodát nyitottak. Cserháti regénye bámulatos érzékkel elkerüli a didaxis csapdáját, a K. É. Z. nem a megalázottak és megszomorítottak szövetsége, amelynek tagjai egyszerre küzdenek a társadalmi előítéletek ellen és állítják helyre a megsértett erkölcsi világrendet a bűncselekmények felderítésével. A nyomozók elsősorban a saját dilemmáikkal kerülnek szembe, jó és rossz döntéseket hoznak, olykor egymás munkáját hátráltatják – hogy aztán végül mégiscsak sikeresen együttműködve felgöngyölítsék az eseteket. Ami a regény cselekményének másik szintjét illeti, nem árulhatok el sokat: 2016 szeptemberében gyilkosság történik egy zarándokvonaton; a bűntény szálai az 1970-es évekig vezetnek vissza, sőt, még korábbra. Kulcsszavak: a női szerzetesrendek erőszakos feloszlatása a kommunista hatalomátvétel után, gyerekbántalmazás az egyházi intézményekben, papi együttműködés a Kádár-kori állambiztonsággal. A Zarándoklat a halálba százoldalas betételbeszélése, amely 1974 karácsonyán játszódik, túlzás nélkül a kortárs magyar irodalom leghatásosabb szövegei közé tartozik; akár önállóan is olvasható. (Ennek ellenére Cserháti Éva regénye nem szerepelt a Libri-díj longlistjén, nem lehetett erre a könyvre szavazni. Mint ahogyan Baráth Katalin Afáziájára sem. Úgy tűnik, a „zsánerirodalom” gettójának falai továbbra is állnak.)
Papp-Zakor Ilka regénye, a Majd ha fagy lenyűgöző találékonysággal gyúr egybe különböző műfajokat és szövegvilágokat: találó szatíra a multicégek és a „céges kultúra” világáról, groteszk egzisztencialista mese a világbavetettség elemi jellemzőjeként értett magányról, pszeudo-filozófiai nagymonológ az evolúció folyamatának rejtélyeiről és az önfelszámolásként értelmezett szabadságról, romantikus és szentimentális levélregény-paródia, abszurd nyomozástörténet, irodalmi vízió „a kategóriák átjárhatóságáról” és a poszthumán univerzumról – és még annyi minden más egyszerre. Ám szó sincs üres irodalmi játékról: minden elem megtalálja a maga folytonosan változó helyét a regény hibrid szövegstruktúrájában; mi pedig együtt keressük a választ a szereplőkkel arra a kérdésre, mit is jelent felnőni, azaz önmeghatározó szubjektummá válni egy olyan világban, amelyben a gondolkodásunkat szervező kategóriák jelentése folytonosan egymásba mosódik. A Majd ha fagy a lehető legnemesebb értelemben zavarbaejtő olvasmány: könnyed, szemtelen, mégis torokszorító, harsány és lírai, ismerős és idegen; a maga következetes hibriditásában az utóbbi idők egyik legeredetibb regénye.
Vonnák Diána novelláskötete, a Látlak – a másik két könyvvel ellentétben – komoly kritikai figyelemben részesült, és a mű recepciója mind a mai napig folyamatosan gazdagodik. Ez nem véletlen. Vonnák koncentrált figyelemről tanúskodó és maguknak koncentrált olvasói figyelmet kikövetelő (Puskás Panni szavait idéztem) novellái intellektuálisan és morálisan vonzó poétikai ajánlatot tesznek: a számunkra idegen emberi életvilágokat és tapasztalatokat ne „egzotikumként”, társadalmi vagy pszichés patológiaként értsük meg (és így értsük félre, hamisítsuk meg), hanem a maguk egyediségében – a kényszeres elemzés és távolságtartó állásfoglalás helyett a másik ember világérzékeléséhez közelítve a sajátunkat. A novellák java része az ilyen értelemben vett megértés (mint a szociokulturális távolság áthidalásának eszköze) és a tényleges szolidaritás kudarcát viszi színre; mégis az én-elbeszélői perspektívák egyedisége és kimunkáltsága arra utal, hogy ez a látásmód talán mégsem tökéletesen elérhetetlen – legalább az irodalom számára.
A kötet némelyik írása Ukrajnában játszódik, abban az államban, amely ebben a pillanatban a túléléséért küzd az orosz katonai agresszióval szemben. Leírom még egyszer a kulcsszót: szolidaritás.
A sorozat első darabja itt, a második itt, a harmadik pedig itt olvasható.
Hozzászólások